Kati néni boldogsága

2015. január 07.

Valami nagy titok tudója az, aki idős korában derűt sugároz! Ilyen Kati néni is. Épp ezért vágytam rá, hogy megismerhessem. Élettörténetét hallva felsorakoztak azok a dolgok, amelyek elvezetnek az igazi boldogsághoz. Amikor, ahogyan ő mondta, az örömtől megmelegszik az ember szíve.

Az otthon

„Maga a boldogság minden korban másképp éri az embert. Amit gyerekkoromban éreztem, az soha nem jön vissza. Akkor felhőtlenül boldogok voltunk, pedig a háború után jegyre adták a kenyeret. Tejhez nem is jutottunk hozzá. De a szükségeset mindig kikerítették a drága szüleink. Minden nehézségen átsegítette őket az, hogy mélyen vallásosak voltak. Megtanultuk: a Jóisten segítségével és az ő szeretetükkel mindent meg lehetett oldani. Nyugodt, boldog légkör vett minket körül.”

Az ének

„Iskolás koromban az éneklés és a zene nagy örömet okozott. A gyerekeinknek is sokat énekeltem. Meggyszedéskor is tele volt a kertünk nótával. Papnéként rendszeresen kántorkodtam. Aztán az unokáknak énekeltem. A zene szeretete mindvégig elkísért és a mai napig megmaradt.”

A templom

„A családunk minden vasárnap ott volt a templomban. Mi gyerekek sokszor hétköznap is mentünk. Kiváló lelki vezetőnk volt, aki ügyelt arra, hogy jó irányba haladjunk. Amikor férjhez mentem, csak egy év után kaptunk önálló helyet. Aztán 22, majd újabb 22 évig szolgáltunk egy-egy kis faluban. Az egyik helyen a férjem hosszú lócákat csináltatott, hogy a kis lakásban elférjenek a hittanosaink, akik tavasztól őszig a templomkertben játszottak. Ha megszólalt a harang, mentek mind a szertartásra. A gyerekeink megmaradtak a tőlünk látott úton. Egyházi iskolába jártak, ma is vallásosak, ahogyan az unokák is.”

A gyermek

Mindig örültünk a gyermekáldásnak, mert megélhettük azt, hogy mekkora dolgot bízott ránk az Isten azzal, hogy továbbadhatjuk az életet.

Az étkezőnk tele van családi fényképekkel. Ha a férjemmel szomorúbbak voltunk, csak nézegetni kezdtük őket, s a képek magukkal hozták az emlékeket. Rögtön jókedvünk lett.

A férjem halála váratlanul ért. Hiába tudtuk, hogy egyszer eljön ez is, akkor nagyon nehéz volt elfogadnom, elviselnem. A temetésén is volt azonban egy szívmelengető, mondhatni boldog pillanat. Amikor leengedték a koporsóját, az ötven fős családunk minden tagja egy szál fehér rózsát dobott a koporsóra. Akkor azt éreztem, hogy nem éltünk hiába!”

A munka

Nem féltünk attól, hogy hogyan élünk meg. A parókiához nagy kert tartozott, amit mi műveltünk. A gyerekeket a saját telepítésű gyümölcsösből kitermelt pénzből taníttattuk. Egyszerű életet éltünk, sok fizikai munkával, de a munkát is lehet örömmel végezni!

Az iskola

Én tanító vagyok, az iskola mindig a szívem közepe volt! Sok szegény, elesett gyerekkel találkoztam. Tanítottam őket, meséltem nekik, énekeltem velük. Nagyon jó volt, ha tudtam szeretetet adni! Ez kitöltötte a napom egyik felét.

A másikban szaladtam haza a családhoz. Hajnalban keltem, megfőztem, éjszakánként mostam. De nem fogtuk fel ezt nehézségként!”

A közösség

„Míg fiatal az ember, s szeret élni, ha megpróbál maga körül boldogságot teremteni, akkor az sikerül is. Kisgyerekek között ez még könnyebb! Boldog vagyok, hogy taníthattam! A férjem hittanosai is mai napig megismernek, hogyha találkozunk. A családból is mindig betér valaki.

Az összetartozást akkor éreztem a legjobban, amikor sok évvel a többiek után kiderült újra gyermeket várok. A legnagyobbak már távol voltak tőlünk, egyetemen tanultak. De amikor megírtam nekik a hírt, mindenki hazajött. S bár volt bennem aggodalom, az a biztatás és öröm, amivel akkor megerősítettek, csodálatos volt!”

A küzdelem

A boldogságot nem adják ingyen. Azért meg kell harcolni. Amikor tanítottam nem volt könnyű megszervezni a hátteret, de a kisebbek ellátásában a nagyok mindig segítettek. Tudtuk, csak úgy tudunk tovább lépni, ha összefogunk.

A küzdelem után érzett boldogságra példa a nyolcadik gyermekünk érkezése. Vele a szülés előtti utolsó hónapot kórházban töltöttem. Nehéz volt akkor a család nélkül, de a születése körüli boldogságunk leírhatatlan volt! Mert megszenvedtünk érte.”

A titok

Nem a boldogságot kell keresni, csak meg kell próbálni jónak lenni, az életünket jó irányba fordítani. S akkor eljön a boldogság.

Gyerekkoromban édesanyám a boldogság kék madaráról mesélt nekünk. Akkor nagyon fájó volt azt hallani, hogy a madár elrepült. Pedig a boldogság valóban nem tart sokáig. Újra és újra harcolni kell érte! Mert csak úgy lehetünk boldogok, ha tudatosan keressük.

Segít a pozitív gondolkodás és persze a humor. Akkor felül tudunk emelkedni a problémákon. Képesek vagyunk őszinte szívvel szeretni, odafigyelni a ránk bízottakra, legyen az a család, távolabbi ismerős, vagy munkatárs.”

A boldogságról való beszélgetésünk közben többször összenevettünk, majd el-elpityeredünk mindketten. Aztán könnyeinket letörölve kiléptünk a napfényes késő őszi délutánba. Az utcán Kati néni jókedvűen belém karolt, s bár nehezen mozog már, azért elkísért egy darabon. Én pedig éreztem, vérbeli tanító! Észrevétlenül és végtelen szeretettel adott nekem leckét: boldogságból.

Laskay Anna

Címkék