Számos példaképről beszámolhatnék, hiszen mindennapjaimat végigkísérik azok a találkozások, amelyekben nálam jóval nagyszerűbb embereket ismerhetek meg. Akiket most kiemelek, nem személyes ismerőseim, példájuk mégis komoly útmutatást ad az életemben.

Eger diadala országosan ismert. Ahogyan az is, hogy a várvédők között, csatát eldöntő asszonyokat találunk.

Böjtben keressük a megszokottól eltérőt, vágyunk a másra, megkülönböztethetőre. Talán abban bízunk, hogyha levetkőzzük rossz szokásainkat, magunk mögött hagyjuk az Istentől eltávolító élményeket, teendőket, a böjti időre tett vállalásaink könnyebben sikerülnek.

Szándékosan vagy tudattalanul, de haladunk a csendesség felé. Hiszen az ételtől való tartózkodás önmagunkra figyelést eredményez. A természetünk megfékezését szolgáló vállalásaink szintén befelé fordulást igényelnek. A kapcsolataink terén kitűzött javulás társainkat helyezi előtérbe, környezetünk tisztelete révén magunkat háttérbe szorítva. S mindez elcsendesedést is jelent. Hiszen a magunkra és másokra figyelés nem történhet zajban. Akkor már nem valódi!

Ez a hét a házasság hete. Nem tudom hányan, s milyen formában értesültek erről?! Mennyire új ez az információ?! Mindentől függetlenül most én is hirdetem: Ez a hét a házasság hete.

Minden év februárjában – immár több éve -, programokkal, tanúságtevőkkel, a médiumok használatával hirdetik a szervezők, hogy kell, fontos és értékes dolog a házasság, napjainkban is.

A minap felmérték az óvodában, milyenek a szülők elvárásai. Egy közel tíz szempontot felvonultató listát kaptunk, azzal a kéréssel, jelöljük, melyek az ott olvasottak közül az igazán lényegesek számunkra, s mit érzünk elhanyagolhatónak. Szerepelt azon a megfelelő környezettől a minőségi étkeztetésen át a változatos programkínálatig minden. Magam, jól megfontoltam, hogy mi mellett foglalok állást, s aszerint súlyoztam a kijelentéseket. Miután visszaadtam a kitöltött ívet, több gondolat is felmerült bennem.

Faültetésre hívtak bennünket. Ez már magában is örömteli és különleges számunkra. Emlékszem gyermekkoromban mekkora rákészülést, tervezést, egyeztetést jelentett, ha a kertünkbe új facsemete került. Nagyapám a téli hónapokban igyekezett kitalálni, melyik az a fajta, amely a mi földünket szereti majd. Milyen az a gyümölcs, amire még szükségünk van a háztartásban. S honnan szerezze be, hogy biztosan bő termést hozó, egészséges fa legyen belőle. Épp ezért nagy boldogságot okozott, ha ott lehettem, amikor a kis fa földbe került. Akkor mindig az örömet láttam nagyapám szemében. Csillogott benne, a jövőbe vetett hit, a bizalom, hogy a most elültetett erőtlen kis csemete, idővel gazdag termést hozó, jó gyümölcsöt termő, árnyat adó fává növekszik.