A Nemzet Színészeinek ligete

2014. május 15.

Faültetésre hívtak bennünket. Ez már magában is örömteli és különleges számunkra. Emlékszem gyermekkoromban mekkora rákészülést, tervezést, egyeztetést jelentett, ha a kertünkbe új facsemete került. Nagyapám a téli hónapokban igyekezett kitalálni, melyik az a fajta, amely a mi földünket szereti majd. Milyen az a gyümölcs, amire még szükségünk van a háztartásban. S honnan szerezze be, hogy biztosan bő termést hozó, egészséges fa legyen belőle. Épp ezért nagy boldogságot okozott, ha ott lehettem, amikor a kis fa földbe került. Akkor mindig az örömet láttam nagyapám szemében. Csillogott benne, a jövőbe vetett hit, a bizalom, hogy a most elültetett erőtlen kis csemete, idővel gazdag termést hozó, jó gyümölcsöt termő, árnyat adó fává növekszik. Ezért kísérte ezt az eseményt ünnepélyesség, s zárta le valamifajta elfogódottság. Ugra-bugra gyerekként is azt éreztem ilyenkor, hogy valami fontosat tettünk. A nagyapám és én!

S most ismét faültetésre hívtak. Immár felnőttként, hivatalos úton, a férjemmel együtt. S ismét csak asszisztáltunk az eseményhez, mint gyermekkoromban, a saját kertünkben. A főszereplők most is a földbe szánt facsemeték voltak. S még valakik. Ugyanúgy, ahogy a régi ültetéseknek fontos alakja volt nagyapám, ennél az alkalomnál is kiemelt volt az ültetők személye. Csak nekik nagyobb rajongótábor jutott egy-egy csillogó szemű unokánál.

A Nemzet színészei gyűltek össze egy borsodi kistelepülésen, azért hogy gazdagítsák a pár éve, a tiszteletükre kialakított ligetet. Személyesen ültetett Sztankay István és Haumann Péter. Kállai Ferenc és Komlós Juci fáját, még köztünk lévő pályatársaik, Avar István és Császár Angéla tette a helyére. Megjelent Tordy Géza és Király Levente. Levélben üzent Psota Irén. S eljöttek a családtagok, Sinkovits Imre fia, Raksányi Gellért felesége. Néztem az arcokat, s megrendültem. Ott ültek velünk a magyar színjátszás nagyjai. Rácsodálkozhattam, hogy mennyire ráír az ő arcukra is az idő. Hogy múlik erejük! S bámulhattam, milyen alázattal, testükhöz lassulva viselik sorsukat, vagy épp hetykén és jókedvűen harcolnak a kimért idővel. A leszármazottak arcában ott voltak fiatalon a filmvászonról ismert primadonnák és bonvivánok! S az ünnepélyes műsor vége felé feltűnt egy cserfes, négyéves forma, kisunoka is. Fesztelenül járt-kelt a nemzet nagyjai között, s nem hagyta, hogy a méltatások és emlékezés közepette nagyon meghatódjanak. Kis csemeteként, friss hajtásként, hirdette, hogy örömteli és gondtalan az élet. S az egybegyűltek legnagyobb közös kincse az emberi szó, az alkotás és a játék. Amely minden gyermeknél adott. Aztán vannak, akik ezeket felnőttként sem feledik, sőt hivatásul választják.

Mondtuk hát mi is a verset. Magunk sem értve, hogyha az első sorokban előadóművészek ülnek, mit is keresünk mi a színpadon. A csoda akkor történt, amikor megosztva egy költő gondolatait, ott álltam a nemzet színészei előtt, s nem hírességeket, vagy kritikusokat láttam, hanem verset szerető embereket, közönséget. S elért az üzenet lélektől-lélekig. Mert volt befogadás, elfogadás és szeretet.

Ez a szeretet hívta egybe az összes résztvevőt a faültetésre. A közösség, a közönség szeretete. A művészet iránti odaadás. A találkozásokba vetett hit. S a jövő iránti bizalom. Mint amit annak idején láttam a kertünkben nagyapám szemében.

Laskay Anna

Címkék